Hogyan (ne) örököljük a szüleink testhez és lélekhez való viszonyát?

Valahogy mindig is tudtuk, hogy másképp élnek a fiatalok, mint a szüleik. De vajon hogyan változik ma az egészségtudatosság? Vajon máshogy törődik a testével egy boomer, mint egy Z-generációs? Mitől függ, hogy valaki nyitott-e a mentálhigiénére, terápiára vagy éppen a szexualitás új megélési formáira?

A generációs különbségek nem csak mémekben élnek

A HVG cikke – amelyben Steigervald Krisztián és Pokorny Lia beszélgetnek az öregedéshez való hozzáállásról – szépen rávilágít, hogy mennyire másképp tekintünk ma az idő múlására, mint mondjuk 30-40 évvel ezelőtt. 

Régen a nyugdíj egyfajta megérkezés volt: az aktív évek vége, a pihenés kezdete. Ma sokan inkább második (vagy harmadik) életként tekintenek rá. Ezzel együtt változik az is, ahogyan a testünkhöz és lelkünkhöz viszonyulunk.

De fontos látni, hogy nem csupán az életkor számít. Hanem az is, hogy melyik generációban szocializálódtunk – mert az alapbeállítódásaink, hiedelmeink mélyen gyökereznek ezekben a kulturális mintázatokban.

A testhez való viszony: bűntudat vagy önazonosság?

Az idősebb generációk – különösen a háborút vagy annak árnyékát megélt nemzedékek – gyakran úgy viszonyultak a testhez, mint egy géphez: „amíg működik, addig jó, aztán majd javítjuk, ha muszáj”. A fájdalom tűrése erény volt, az orvoshoz menni pedig már „túl nagy ügy”. Ebben a szemléletben kevés hely jutott az öngondoskodásnak vagy a prevenciós szemléletnek.

A mai fiatalabb generációk ezzel szemben sokkal nyitottabbak a testérzékelésre, a testpozitivitásra, az egészséges életmód különféle formáira. Ez nem csak a sportban vagy a táplálkozásban jelenik meg, hanem például a testtudatosságban is: abban, hogy tudják, mikor fáradnak el, és mikor kell leállni. Ezek látszólag apróságok, de alapjaiban határozzák meg az egészségi állapotot – különösen hosszú távon.

Lelki egészség: tabu helyett trend?

Talán a legnagyobb generációs váltás a mentális egészséghez való hozzáállásban figyelhető meg. Sok középkorú és idősebb ember számára a pszichológia még mindig „hülyeség” vagy „úri huncutság”. 

A terápiát stigmatizálták, a gyengeség jeleként élték meg. Ezzel szemben a mai huszonévesek számára teljesen természetes, hogy önismereti csoportba járnak, mindfulness-t gyakorolnak vagy épp terápiás appokat használnak.

De nem lehet nem észrevenni, hogy ebben is van egy csapda: az önfejlesztés kultúrája – ami sokszor inkább nyomás, mint lehetőség. Mintha kötelező lenne „rendben lenni”. A közösségi média világában, ahol mindenki boldog, kiegyensúlyozott és produktív, nehéz megengedni magunknak, hogy épp kiborultunk, vagy semmihez nincs kedvünk.

Szexualitás: a test és lélek találkozása

Pszichológusként nem hagyhatom ki a szexualitás kérdését, hiszen talán ez az a terület, ahol igazán nagy különbségek vannak a generációk között. 

A szüleink, nagyszüleink sokszor nem beszéltek erről – vagy ha igen, akkor is csak félve, szégyenkezve. A szexualitás hosszú ideig egyet jelentett a házassággal és a gyerekvállalással, miközben az örömszerzés, a vágy, a fantázia teljesen tabusított volt.

A mai generációk ezzel szemben egyre szabadabban beszélnek a vágyaikról, határaikról, preferenciáikról. Előtérbe került az érzelmi biztonság, a kölcsönös beleegyezés (consent), az önkifejezés – és ezzel együtt a szexualitás sokkal inkább lett önismereti út, mintsem „kötelesség”.

Persze itt is megjelenik a generációs szakadék. Egy középkorú nő például, aki sosem tanulta meg, hogy joga van nemet mondani, egészen máshogyan fog viszonyulni egy szexuális kapcsolat dinamikájához, mint egy Z-generációs lány, aki már az iskolában hallott a beleegyezés fontosságáról. (Már ha hallott, nagyon sok múlik ugyanis azon, hogy az adott oktatási intézmény mekkora figyelmet szentel – vagy épp nem szentel – a témának.)

Mit tehetünk, ha máshonnan jövünk?

Nem az a cél, hogy egymásra mutogassunk. Sokkal fontosabb kérdés, hogyan tudunk közelebb kerülni egymáshoz – és jobban érteni egymást. Mit érdemes megtartanunk abból, ahogy a szüleink gondolkodtak az egészségről, és mi az, amit inkább elengednénk?

A kulcsszó, a tudatosság. Hiszen fel kell ismernünk azt, hogy sok dolog, amit természetesnek veszünk vagy gondolunk – például hogy nem beszélünk a problémákról, vagy hogy „csak a gyenge jár terápiára” – nem tőlünk jön, hanem otthonról hoztuk. 

Másrészt viszont fontos tudni, hogy ezek a minták igenis megváltoztathatók. Nem számít, hány évesek vagyunk – lehet új szokásokat kialakítani, máshogy figyelni a testünkre, jobban megérteni az érzéseinket, vagy másképp élni meg a szexualitást.

Nem megy egyik napról a másikra, de lehet. És ha elkezdjük, már az is nagy dolog.

Összegzés

Nem kell, hogy minden generáció elölről kezdje a tanulást. De fontos, hogy a tapasztalatokat ne zárkózottsággal, hanem nyitottsággal adjuk tovább. Egy mai fiatal igenis elmondhatja a nagymamájának, mi az a testpozitivitás, és egy ötvenes szülő is újra felfedezheti a saját testét – vagy akár azt is, mit jelent a vágy egy hosszú kapcsolat után.

Az egészség – legyen szó testről, lélekről vagy szexualitásról – nem csak a fiataloké, vagy csak az idősekké. Ez mindannyiunk közös ügye. Akkor is, ha máshonnan indultunk – sőt, néha éppen ezért tudunk valami igazán értékeset hozzátenni.