Mikor túl sok a szorongás, hogyan segíthet a pszichológus?

Az elmúlt években sokan érezhettük úgy, mintha valami mindig „égne a háttérben”. A COVID után jött az infláció, háborúk, klímaválság, politikai feszültségek – és most újabb bizonytalanságok kopogtatnak az ajtón. Nem csoda, ha az ember egyre feszültebb.

De meddig „normális” ez a szorongás? És hol kezdődik az, amikor már nem segít, hanem hátráltat? Ebben a cikkben ezt a határt próbálom meg körüljárni, gyakorlati szempontból.

A félelem nem ellenség – amíg segít tájékozódni

Fontos azzal kezdeni, hogy a szorongás alapvetően nem „rossz” dolog. Evolúciós értelemben egyfajta túlélőmechanizmus: figyelmeztet, hogy baj lehet, hogy érdemes óvatosabban lépni, előre gondolkodni.

Teljesen érthető, ha valakit megérint a hírekben szereplő háború, a gazdasági bizonytalanság vagy a társadalmi feszültségek. Ezek nem kis dolgok, és az agyunk nem tud úgy tenni, mintha semmi sem történne.

Amíg ez a félelem arra ösztönöz, hogy odafigyeljünk, tájékozódjunk, akár biztonsági lépéseket tegyünk (tartalékot képzünk, tudatosabban tervezünk), addig még a szorongásnak is van haszna.

Az információdömping és a kontrollvesztés érzése

A gond ott kezdődik, amikor a szorongás már nem segít, hanem „ráül a mellkasunkra”. Ez leggyakrabban akkor történik meg, amikor úgy érezzük: túl sok az információ, túl kevés a kontroll.

Ez különösen igaz a világpolitikai helyzetekre, amikre – lássuk be – a legtöbb embernek vajmi kevés ráhatása van. Látjuk a híreket, jönnek a videók, a posztok, a vélemények… és közben egyre inkább azt érezzük: túl sok ez az egész, és mi teljesen tehetetlenek vagyunk.

Ez a tehetetlenségérzet az, ami a szorongást sokaknál átváltja állandó feszültséggé, haraggá, vagy épp bénultsággá.

Nem feltétlenül azért, mert túl érzékenyek lennénk, hanem mert nem tudjuk, mit kezdjünk ennyi, gyakran ellentmondó, és sokszor ijesztő információval.

Amikor már nem segít – a túlzott szorongás jelei

Onnantól kezdve érdemes jobban odafigyelni, amikor a szorongás már nem csak átmeneti, hanem rányomja a bélyegét a hétköznapokra.

Ilyen lehet például az, ha valaki naponta többször frissíti a híroldalakat, hátha „történt valami”, vagy ha már éjszaka sem alszik, mert a gondolatai nem hagyják nyugodni.

Ha a világ eseményei miatt valaki azt mondja: „minek dolgozzak, úgyis mindegy” – ott már nem a valósághoz való alkalmazkodás történik, hanem egyfajta zsibbadás, kiégés vagy reményvesztettség jelentkezik.

Itt már nem az észérvek, hanem a félelem diktál.

Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt?

Első lépésként érdemes belátni: nem kell mindent tudnunk, és nem kell mindenre reagálnunk. A túl sok hír olvasása nem tesz tájékozottabbá, inkább csak túlterheli az idegrendszert.

Ezért sokszor segít, ha időszakosan „diétára” fogjuk az információfogyasztást. Például naponta csak egyszer olvassunk híreket, lehetőleg megbízható forrásból. Ne a közösségi médián keresztül tájékozódjunk, ahol sok a torzítás és az érzelmi túlzás.

Érdemes azt is megvizsgálni: mire van hatásom? Tudok-e a saját életemben olyan dolgokat csinálni, amik előrevisznek, biztonságot adnak, építenek?

Sokaknál segít, ha visszaveszik a kontrollt olyan apróságokon keresztül, mint a napi rutin, mozgás, naplózás vagy strukturált teendőlista. Ezek nem „nagy dolgok”, de stabilitást adnak egy bizonytalan világban.

A klímaszorongás – amikor a jövőnk miatt szorongunk

Az utóbbi években egyre többször hallani a klímaszorongás kifejezést, és nem véletlenül. A hírekben rendszeresen szerepelnek időjárási szélsőségek, aszályok, erdőtüzek vagy éppen olvadó jégtáblák – és mindezek mellé gyakran társul a „már túl késő” hangulatú kommunikáció is.

Ez különösen a fiatalabb generációkra hat erősen, akik úgy érzik: ők már egy „tönkretett” világban nőnek fel, amiben a jövő kérdésessé vált. De felnőttként is könnyű belecsúszni ebbe a fajta kilátástalanságba, főleg, ha az ember tehetetlennek érzi magát.

A klímaszorongás sajátossága, hogy nem egy konkrét eseményhez kötődik, hanem egy elhúzódó, nehezen kézzelfogható fenyegetéshez. Pont ez teszi olyan nehézzé a kezelését is: nincs „határidő”, amit várni lehet, vagy megoldás, amit azonnal alkalmazhatnánk.

Épp ezért fontos, hogy amikor erről beszélünk – akár magunkkal, akár másokkal –, ne csak a problémát ismételgessük, hanem keressük azokat a kis lépéseket, amik visszaadhatják a kontrollérzést.

Ilyen lehet például az, ha tudatosabban vásárolunk, ha helyi termelőktől szerzünk be élelmiszert, ha csökkentjük a pazarlást. Ezek önmagukban nem oldják meg a globális problémát, de pszichésen sokat segíthetnek: azt az érzést adják, hogy nem vagyunk teljesen kiszolgáltatva.

És igen, fontos a közösségi kapcsolódás is. Azok, akik másokkal együtt tudnak beszélni a klímával kapcsolatos aggodalmaikról – akár egy baráti beszélgetésben, akár szakmai fórumokon –, sokkal kevésbé érzik magukat egyedül a szorongásaikkal.

A klímaválság valós, és az ezzel járó szorongás is teljesen érthető. De nem kell, hogy megbénítson minket. Lehet róla beszélni, lehet megtanulni együtt élni vele – úgy, hogy közben nem veszítjük el a reményt, a célokat és a kapcsolódás élményét.

A szorongás egy része közös – de nem mindenki reagál ugyanúgy

Fontos megérteni, hogy noha a kiváltó ok közös lehet (pl. háborús hírek, gazdasági válság), az, hogy ez kiben mit indít el, nagyon különböző lehet.

Valaki dühös lesz, más pánikba esik, van, aki elkezd összeesküvés-elméletekbe kapaszkodni, mert ott legalább van „magyarázat”, és van, aki egyszerűen csak elzárja magát mindentől, mert nem bírja elviselni a nyomást.

Ez nem jó vagy rossz, hanem természetes – viszont, ha azt érezzük, hogy ezek az érzések már túlnőnek rajtunk, érdemes segítséget kérni.

Nem kell megvárni, míg komoly testi tünetek jelentkeznek, vagy teljesen elveszítjük a motivációnkat.

És mi a helyzet a gyerekekkel?

Ha mi, felnőttek is nehezen birkózunk meg a világ eseményeivel, akkor joggal merül fel a kérdés: hogyan beszéljünk ezekről a gyerekekkel?

A rövid válasz az, hogy egyszerűen, őszintén, de a korukhoz illően.

Nem kell minden részletet elmondani, de nem is érdemes teljesen tabusítani. A gyerekek érzik, ha valami baj van – még ha nem is értik pontosan, mi történik. Ha viszont nem kapnak kapaszkodót, a saját fantáziájuk tölti ki az űrt – és az sokkal ijesztőbb tud lenni, mint a valóság.

A közös beszélgetések, biztonságos napi rutinok, és az együtt töltött idő itt is kulcsfontosságúak.

Összegzés

A világpolitikai helyzetet nem tudjuk egyik napról a másikra megváltoztatni. Azt viszont igen, hogy hogyan reagálunk rá.

A félelem természetes. A szorongás is az. A kérdés inkább az, hogy tudunk-e velük úgy együtt élni, hogy közben nem veszítjük el a fókuszunkat, az életkedvünket, a kapcsolódásainkat.

Ha ez nehéz, nem szégyen beszélni róla. Ha úgy érzed, túl sok a feszültség, túl sok a bizonytalanság, és már a hétköznapokat is beárnyékolja – érdemes szakemberhez fordulni.

Nem azért, mert „baj van”, hanem mert ember vagy. És ebben a mai világban embernek lenni már önmagában bátorság.