Imposztor szindróma és az önbizalom csapdája

Sok ember éli meg időről időre azt az érzést, hogy valójában nem elég jó a munkájában és csak szerencsével vagy véletlenek összjátékával jutott el oda, ahol éppen tart. Amikor pedig dicséretet kapna, inkább félrenéz, mert belül úgy érzi, hogy ezt nem érdemli meg. Ilyenkor gyakran megszólal az a belső hang, amelyik azt suttogja, hogy egy nap úgyis kiderül minden és lebukik, hogy nem is ért igazán ahhoz, amit csinál. Ez az imposztor szindróma lényege, amely sokkal gyakoribb, mint gondolnánk.

Az imposztor érzés nem új jelenség, de a modern világban egyre több ember él meg ilyen bizonytalanságot. A közösségi média, a folyamatos teljesítménykényszer és a mindenhol jelen lévő összehasonlítás csak felerősíti azt az élményt, hogy mások ügyesebbek, magabiztosabbak vagy okosabbak. Mégis, a jelenség mögött sokszor olyan emberek állnak, akik valójában kiváló szakemberek és jelentős erőfeszítéssel jutottak el oda, ahol tartanak.

Mi is pontosan az imposztor szindróma?

Az imposztor szindróma egy pszichológiai élmény, amelyben az érintett nem a valós teljesítménye szerint értékeli önmagát. A szindróma lényege, hogy az illető belül azt érzi, hogy nem érdemli meg a sikereit, és rögtön kész magyarázatot ad arra, miért nem ő a felelős a jó eredményekért. A pszichológiában ezt attribúciós hibának nevezzük, ami azt jelenti, hogy a teljesítmény mögötti okokat nem a valóságnak megfelelően tulajdonítjuk.

A szindróma nem csupán alacsony önbizalmat jelent. Sokszor olyan embereknél jelenik meg, akik magas teljesítményt nyújtanak és akár vezető pozícióban dolgoznak, mégis úgy érzik, hogy csak idő kérdése, hogy mások rájöjjenek a vélt hiányosságaikra.

Maga az érzés gyakran hullámzó és kiszámíthatatlan. Lehet, hogy valaki hónapokig stabilnak és magabiztosnak érzi magát, majd egy új feladat vagy egy hibának tűnő helyzet miatt megint felerősödik benne a bizonytalanság.

Hogyan ismerhetjük fel saját magunkban?

Az imposztor szindróma egyik jellegzetes mintája, hogy az ember nem írja jóvá saját sikerét. Ha valami jól sikerül, akkor véletlennek tulajdonítja vagy egyszerűen másokra hivatkozik. Ha pedig valami rosszul sikerül, akkor azonnal magára veszi és túlzottan önkritikusan reagál.

A másik jellegzetes élmény a folyamatos összehasonlítás. Ilyenkor az ember mindig talál valakit, aki szerinte jobban, gyorsabban vagy magabiztosabban dolgozik. A pszichológiában ezt szociális összehasonlításnak nevezzük. Ez önmagában nem probléma, azonban ha valaki állandóan alulpozicionálja magát, az fokozhatja a teljesítményszorongást.

Az imposztor szindróma gyakran együtt jár túlkészüléssel. Az érintett úgy érzi, hogy kétszer annyit kell dolgoznia, mint másoknak, hogy elfogadják. Ez hosszú távon kimerüléshez vezethet, mert a szervezet nem tud folyamatosan ilyen magas fordulatszámon működni.

Mi erősíti fel a jelenséget a mai világban?

A modern környezet sajátos módon táplálja az imposztor érzést. A közösségi média sokszor csak a sikereket mutatja, a küzdelmeket szinte soha, ami torz képet ad arról, hogyan lesz valaki eredményes. Könnyű azt hinni, hogy mások természetes tehetséggel rendelkeznek, miközben mi magunk rengeteget dolgozunk ugyanazért.

A munkahelyi elvárások is változtak. A legtöbb munkakörben ma folyamatos tanulásra és alkalmazkodásra van szükség. Mivel kevés az olyan helyzet, ahol hosszú távú stabil tudásról beszélhetünk, az ember könnyen érezheti úgy, hogy nem elég naprakész és emiatt kiderül, hogy valójában nem ért eléggé a feladataihoz.

Mit lehet tenni, ha saját magunkon érezzük a tüneteket?

A gyógyulás első lépése az, hogy felismerjük a mintázatot. Már az sokat változtat, ha tudatosítjuk magunkban, hogy az érzéseink nem a valóságot tükrözik. A szakirodalom ezt kognitív átkeretezésnek nevezi, vagyis annak a képességét, hogy más nézőpontból is megvizsgáljuk ugyanazt a helyzetet.

Érdemes megfigyelni, hogyan beszélünk magunkkal. Ha azt vesszük észre, hogy minden eredményt véletlennek tulajdonítunk, akkor tudatosan próbálhatjuk számon tartani az erőfeszítéseinket. Sokan vezetnek úgynevezett teljesítménynaplót, amelyben röviden feljegyzik, milyen feladatot oldottak meg aznap és hogyan járultak hozzá a sikerhez. Ez segít stabilizálni azt az élményt, hogy képesek vagyunk tartós értéket létrehozni.

A túlzott felkészülés helyett segíthet az úgynevezett elég jó szemlélet. Ez azt jelenti, hogy nem a tökéletességet keressük minden helyzetben, hanem megelégszünk azzal, ami szakmailag megfelelő és fenntartható. Ez nem egyenlő a lazítással. Sokkal inkább arról szól, hogy nem várunk magunktól irreálisan magas szintű teljesítményt minden percben.

A társas támogatás is fontos. Ha megosztjuk valakivel az érzéseinket, gyakran kiderül, hogy mások is átélnek hasonló bizonytalanságokat. Ez normalizálja az élményt és csökkenti a szégyenérzetet, amely sokszor fenntartja a tüneteket.

Mikor érdemes szakembert felkeresni?

Akkor jön el a segítségkérés ideje, amikor a bizonytalanság már hosszabb ideje fennáll és érezhetően befolyásolja a mindennapi életünket. Ha a teljesítményünk romlik, az önbecsülésünk tartósan alacsony és egyre több energiát vesz el a folyamatos aggódás, akkor érdemes pszichológushoz fordulni.

A terápia segít feltárni a háttérben húzódó önértékelési mintákat és azt, hogyan alakult ki az a belső meggyőződés, hogy nem vagyunk elég jók. A folyamat része, hogy az ember megtanulja reálisan értékelni saját tudását és teljesítményét, miközben fokozatosan csökken a szorongás, amely az imposztor szindróma egyik központi eleme.

Az imposztor érzés nem azt jelenti, hogy valaki alkalmatlan vagy gyenge. Éppen ellenkezőleg, gyakran olyan embereknél jelenik meg, akik magas szinten teljesítenek, csak ezt nehezen ismerik el maguknak. Ha időben felismerjük a tüneteket és merünk beszélni róla, akkor sokkal könnyebb lesz visszatalálni a stabil önértékeléshez és felszabadultabban folytatni a mindennapi életünket.